Számos nagyszerű költeményt kaptunk idén is a költészet napjára meghirdetett versíró pályázatra. Köszönjük mindenkinek, aki elküldte írását. Fogadják, olvassák a verseket szeretettel!
Állatkerti séta Fehér-fekete panda, nincsen benne barna, szereti a bambuszt, mint cukrot a krampusz. Harcias a tigris, megeszi a húst is, vicsorgatja fogát, ha nem kap vacsorát. Hosszú nyakú a zsiráf, a szavannán ha kiáll, ellát jó messzire, hogy ragadozó lesi-e. Hol lakik a gólya? nagy fészek lakója, szereti a békát, most költi tojását. Az elefánt ormánya, hosszúra nőtt, nem bánja. ha nagy meleg van, pancsolásra használja. Fürge a kicsi gyík, nem lát sokat így. Leválik a farka, de ettől se lesz baja. Varga Konor 4/b
Vak sötétség ölelésében Mindenki azzá lesz, akivé a sors keze tesz. Gonosz vagy hős? netán egy nős lesz, ki majd megment? De mi lesz, ha elmegy? Ha magadra hagy nincs kiút. Mi ez az érzés? olyan új. Magányos vagy. Mint egy madár a kalitkában. Néha odaszólnak hozzád de sose lesz ugyanaz már. Hiszen látják. Látják, hogy padlón fekszel. És társaságod már senkinek se kell. -Kiss Alexandra Külső vágyak szolgálója mi van, ha ez túl nehéz? Ha megfelelni már nem elég? Akkor mi is ez az egész? Mióta érdekelnek a többiek? ha egyedül is megy akkor meg minek? de most ezt érted? vagy csak félted? a drága életed? de hát ott az idő bár lehet őrjítő vagy szívenütő? ezt csak te tudhatod és egyszer talán megmutatod, hogy miként látod. A való világot. -Kiss Alexandra
Miről írjak verset? Miről írjak verset? Valahogy nem jön az ihlet. Talán a szerelemről mi elillan, Vagy egyoldalú és boldogtalan. A pillangók a gyomromban repkednek A fejemben a kérdések csak jönnek és jönnek, De válaszra nem lelnek. Mint a száraz kóró a sivatagban, mely esőre vár Az én szívem is olyan szomjas és sivár. Írjak a világ szépségéről, mely mennyire más lenne Ha az ember jobban vigyázna a környezetre. Ha sok dizájnos épület helyett, mik elveszik a területet Fákat ültetnének inkább és gyepet. Olyan élőlények és növények halnak ki sorba Melyek éltek hosszú évszázadok óta. Vessetek meg, de inkább az emberiségről se írnék Mert sok szavamat nem bírná a nyomdafesték. Kihalófélben van az empátia, a jószívűség, a becsület A barátság is manapság már csak érdek. Szeretnék abban a korban élni amikor még volt egymás iránti őszinte szeretet, Segítőkészség, összetartás és tisztelet. Manapság kinek sok pénze van, az még többet akar, Eltaposva mindent és mindenkit ki az útjába akad. Na és az ítélkezés, nálam az viszi a prímet Olyan emberről, akit nem is ismer. Pletykálni könnyű, de ahhoz nincs mersze, Hogy oda álljon és kérdezzen. Ne higgyétek azt, hogy azért mert ilyeneket írok Egy kiégett, savanyú vénasszony vagyok. Nem vagyok az, csak már úgy érzem Sokat láttam, hallottam, sokat éltem. Változás kellene és arra hajlandóság Hogy változzon a világ. Talán késő, talán nem Ezt döntsétek el ti emberek! - Tálas Andrea Megadás Poklok poklát meg járva jutsz el néha a boldogságba. Van mikor csak röpke a pillanat Eltűnik és az idő tovább halad. Van, hogy úgy érzed kiugrik a szíved mikor vele vagy És örök életedben veled marad. Aztán jön a felismerés, Ennyi volt és ez milyen kevés. Vajon visszatér, s ha igen veled marad-e Vagy újra eltűnik, Mint szürke szamár a ködben. Szerelem, mily titokzatos, gyötrő, néha édes Hol boldog vagy, hol szomorú, hol mérges. Ámor, ne lövöldözz kérlek, Hisz nyilad oly sokszor célt téveszt. Én tudom azt mondják,.szép a szerelem De most is keserűség ül a szívemen. Talán a legjobb, ha páncélba rejtem sebzett szívem Hogy Ámor nyíla rajta több sebet ne ejtsen. - Tálas Andrea
Hiányzol Lassan három hónapja, hogy elmentél, Itt hagytál, el sem köszöntél. Azóta csak telnek a napok, megállíthatatlan, Hiányod számomra pótolhatatlan. Az ember tudja, hogy ez bekövetkezik, De erre felkészülni, lehetetlenség. A szívem összetört, lelkem darabokban, Sötétben tapogatózom egymagamban. Az idő múlása segít majd gondolom, Enyhíteni a fájdalmamon. Emlékedet a szívembe zárom, Édesanyám hiányzol nagyon. - Horváth Anikó Iváncsa, 2024.04.10.
Csak akkor --------- Minek a múzsa, ha mérges a csókja? Minek a külcsín, ha üres a boltja? Minek a szív, ha alig dobban? Minek a máglya, ha tűz nem lobban? Minek a világ, ha minden férges, minek a tenyér, ha sosem kérges? Minek a szem, ha rajta hályog, minek a lélek, ha üres tályog, csillogó láda hamis kincsnek? Mit ér a csók, ha íze nincsen? Mit ér a hazug esküdés? Minek a fény és minek az árnyék, minek a tett, ha önös szándék? Minek a hónak szűzfehérje, minek a jégnek ezüst fénye? Minek a szennyet mosó eső, lelket tisztító langyos szellő? Minek a nappal és az éjjel, tisztítótűz a hamis fénnyel, alámerülni megszentelt tóba, kegyelmet várni a tiszta hóban? Minek az ima, ha szívünk nem tiszta? Üzenetét csak fülünk issza. Minek a hamis áhítat? Amikor mindent átitat az ima hangja, a máglya lángja, gyógyító csendnek félhomálya, szűzfehér hóban tényleg tisztulsz, s cselekedni csak azért indulsz, hogy mindent áthasson szeretet fénye, fordított prizmán hófehérbe gyűjtve a színek hullámsugárát, meglelve alázat tiszta árát; ha szíved kérge tenyeredé lesz s irigység, métely semmivé lesz- akkor nyersz békét kínok árán. Megnyugvást lelked szent oltárán. - Hella Ildikó Szavak őrzői * Ti örökifjak! Hatalmas ősök! Szóljon örökké a szavatok! Anyáknak ajkán, ha felcsendültök, kisdedet ringat a karotok. Szavak varázsát, dalok hatását szomjazza, abban él a nép. Nélkülük zihálva minden hiába. Nem vagyunk. Nem elég a név. Utódok sora mély főhajtással lassan nyomdokaitokba lép. Aki nem érti ősszavak titkát, kézenfogva vezetik felé. Kell az alázat, kell a főhajtás. Nyelv nélkül haldoklik a nép. Hiába minden. Varázslat nélkül, ha nincs szó, a név nem elég. - Hella Ildikó Éltél-e? * Sárgul a lomb, és szürkül a lét. Hol vagy most, ember? Mit remélsz? Élted-e élted zöldülő lombban, vagy vegetáltál szürke alomban? Főztél és mostál, dolgodat tetted, kenyered lassan, morzsánként etted? Adtál hitet az utánad jövőnek? Bizalmat, biztatást vakon hívőnek? Bizsergett bőröd szép tájak láttán? Vetettél fittyet ősszavak átkán? Vakmerő hittel néztél jövőbe? Mosolyogtál a szembejövőre? Volt merszed hittel, szívből szeretni? Tudtál-e érte mindent elvetni? Lógtál-e félve letört faágon? Aludtál sziromból vetett ágyon? Mertél-e semmibe lépni szerelemből? Szentélyt kovácsolni néhány elemből? Mertél-e nemet mondani bátran, lobogni tűzzel, zabolátlan? Le tudtad dobni az ősi átkot, könnyedén, mint egy nagykabátot? Éltél-e könnyben egy harmatcseppben, ikonként ragadva színes ecsetben? * Élted a semmit, voltál a minden? Szívedet kérdezd. Könnyen billen? * Sárgul a lomb, és szürkül a lét. Éld meg még azt a szent zenét. Soha nem késő, míg szíved dobban. Élted csak egy van. Eső koppan. Szívedbe csorogva mossa az átkot. Magadat kötötted letűnt világhoz. Szürkül a lét, de van még élted. Múltból kilépve meg kell élned. Kimosva minden ősi átkot öleld magadhoz az új világot! - Hella Ildikó Tündérkert * Álom volt, vagy tündérmese? Ki emlékszik olyan régre? Varázslat volt minden este. Együtt néztünk fel az égre. Csillagon utaztunk ketten. Felszálltunk a teliholdra. Meglestük a tündérkertet. Ráleltünk egy kis koboldra. Körülöttünk megszűnt minden. Idő és tér nem számított. Telihold tündérkertjének árnyjátéka elkábított. Jaj, de sarló fogyásának hegyes csücskén lepottyantam. Minden ízem belerekkent, mikor talajra koppantam. Nem óvott már csillag fénye. Elveszett a tündérkertem. Megváltozott a világom. Végül így magamra leltem. - Hella Ildikó Tobzódás * Koponyád csendül. Szíved kondul. Lüktető agyad megbolondul. Paták dobognak, ostor csattan. Húrok pendülnek szét az agyban. Orgonasípját fújja a lélek. Szerte tükörcserepek zenélnek. Fogcsikorgásban szemed tágul. Fejed a sok zsongástól kábul. Nyakad köré font cikázó fények dagadó kebleden összeérnek. Hátad borzong a szenvedélytől. Csodát vársz mindig, minden éjtől. Ujjaid percén átfut a bársony. Harsogó dallam a harsonákon. Karjaid megfagyott ölelésen. Villám cikázik át a késen. Szikrát vet rajta, s máris távol. Lábadban borzong kéjtelen mámor. Magad köré font lelked reszket. Szétfeslett fátyol húz rád leplet. Aztán egy szellő elfúj mindent. Orgonaillattal csendet intett. - Hella Ildikó Lélekcsónak * Az ág hegyén, a fű között, a nyiladozó virágban, ha könnycseppen a napsütés megtört ezer sugárban, a holdfényben, a tó vizén, a megsárgult levélen, az éterben a gondolat, ha látod, hogy mivé lett. Egy imában a hó alatt, egy ismerős dal szavában, erősödő lágy moraj a ringó tánc dallamában. Egy pillanat, egy mozdulat, s már újra tombol ág hegyén, a zöld fűben, a könnycseppen, a képzeleted peremén. Az álomban, a mesében, a valóságod tengerén, a hullámban, a dagályban, a Mindenható tenyerén. Mindenütt a gondolat. Újra s újra fellobog. Te csitítod a dallamot, mi szíved kapuján kopog. S az ág hegyén, a fű között, álom s valóság között lélekcsónakon lebegsz a kristálytiszta tó fölött. - Hella Ildikó Pápaszem * Négy szem közül kettő lepottyant a földre. Nem tudtam elkapni. Orrnyergét letörte. Nyereg nélkül nyergelt orrnyergemnek csontján, jó mély árkot szántva annak fájó pontján. Két szem már nem elég. Hatványra emeltem. Évek múlására én csak így feleltem. Ja, hogy a porckorong? Derekasabb lettem. Térdem gödrébe is talán cisztát tettem. Jaj, de a nyavalygás nem tantermi óra. Eszemben sincs ezért úgy beszélni róla. Tavaly ősszel is, hogy felálltam a székre, mert nagyon nyújtóztam, megbillent a széle. Jött aztán utánam. Karom, fejem koppant. Hálaimát zengtem, hogy senki be nem toppant. Összeszedtem magam osztály padlójáról, mire a kamaszok jöttek az óráról. És most ez a négy szem. Saját kettő homály. Pótszemeim nélkül a béka is homár. Magamon kuncogva az idő, a fránya úgysem fog ki rajtam. Vigye el a kánya! - Hella Ildikó Találkozás * Szemed vagyok, ahogy nézek. Szíved vagyok, azzal érzek. Karod vagyok, úgy ölellek. Lelkem szólítja a lelked. Szemed vagyok, de nem látlak. Szíved rejted. Hol talállak? Karommal nem ölelhetlek. Mégis egyre hív a lélek. Szemed szemem sugarában. Szíved szívem szent zugában. Őrzöm karod ölelését. Lelked suttogja a békét. Szemed nyitom. Újra látlak. Szíved szívem. Mégis fáznak. Karjaink a végtelenben talán egyszer összeérnek. - Hella Ildikó Mit súg a szív? * Az agy kihagy, s a néma szívdobbanás, mint üres tálban a fémkoppanás. Csörögve koccan az éj habjain. S mint kinek nem fakad szó ajkain, csendesen nézed az ablakot. Befelé figyelve azt hallgatod: mit súg a szív. Álmodott életed fényes körív. Sötét az éj, s te ott ülsz a telihold peremén. Álmodtál szépeket, fényes valót. Álmodsz még róla. Didergőn reszketve magadra húzod a takarót. Rideg az éj. Hűvös szél zörgeti az ablakod. Egyre csak magadat faggatod: mért van ez így? Álmodtál szépeket, fényes jövőt. Hidegre izzadod a lepedőt. Sűrű a köd. Tágra nyílt szemekkel álmodsz tovább. Keresed álmaid szép otthonát. Fejedre teszed a koronát. Dereng a hajnal. Indul az élet, és mész tovább. Göröngyös utakon lábad remeg. Tudod a választ? Ki mondja meg, mért vagyunk itt? Mivégre járjuk a sors-utat? Égi iránytű merre mutat? Kit merre vitt? Rideg az éj. Fagyos szél csapkodja az üveget. Arcodat kihívón elé teszed. Bőrödön hideg zuhany az őszi eső. Ki vagy te- kérdezed? Kérdésed mindenhol felteszed. Nem felel senki. Mindenki csak kereső a földi úton. Magunk keressük, mert nem lelénk. Sorsunkat dobálják mindig elénk, és nincs kiút! Végül mindenki odajut, hol sorsa van. Rideg az éj. Koronád koccan az ablakon. Megcsap a szél. Esőcsepp csorog az arcodon. Néma dobbanásban hallgatod, hogy mit súg a szív. - Hella Ildikó Képzelet * Álmodban ott van százszor is, s bár várod, hogy pirkad, és eljön a reggel, százszor tört varázs mámorít, csalóka játék a képzeleteddel. Álom és valóság határán ébredsz. Felkel a Nap, és megtör a mámor. Mit hoz a ma, még nem tudod. Ébren álmodod a vakító távolt. Pupillád nyílik, és tágul a tér. Letűnt filmkockák a tenyeredben. Álmodban újra visszatér, s valóság minden a képzeletedben. - Hella Ildikó Leszel-e? * Keserű könny a szemüregedben torkodba csorgó savvá változik. Koponyád üres csontkeretében agyad a múlton kárhozik. Eredbe hasítva kettéloccsan s nagyot koppan a szívdobbanás. Elmédnek zsibongó zsibbadása, mint zsongó méhraj-támadás. Megadod magad az akaratnak. Nincs más út. Ez a vállalás. Kegyetlen szirtjén a tévedésnek lépted imbolygó lázadás. Füledben visszhangzó víz zúgása süvít a tompa égen át. Értetlen motyogás némasága bénítja tenger moraját. Lelkednek nyugalma visszatér-e, ha már homokká változol? S leszel-e csillag a fényes égen, vagy örök sötétnek áldozol? Hella Ildikó versei
Kovács Margit: Álmok Himzőfonal élet sző álmokat. Szélesvásznú családi mosolyok, vakú fényében, hamuba hullanak. A remények gyémántporrá törnek, s kétszer halnak meg. Egy kór vitatta el létezésemet. Álmokat elrabló élesre fent hóhérok, kezüket dörzsölték, lapjaik járásban bíztak, csak Istennel nem számoltak, aki tizenkilencre is lapot oszt nála van a full house mindig. Erős keze fizette meg a váltságdíjamat. Reggelek harmatába zacc keveredett, vacsorára dermesztő bánat jutott. Pánik szőtt sálak fonódtak nyakamra, hozzá váltogattam gyászruháim. Áttetsző borostyán esték magánya ringatott, ölében sírtam álomba magam. Himzőfonal élet már nem sző álmokat. Szélesvásznú családi mosolyok hamvait, szélrózsa kertjébe eltemette, a kétszer meghalt remények, gyászt gyémánt porrá törte. Kovács Margit: Ősz vagyok Forró nyár után érkeztem enyhülést hoztam annak, ki arra vágyik szívében. Hűvös szellővel ébresztem a reggelt, rozsdás ecsetemmel, szépen lassan átfestem a természetet. Barna, sárga, néhol piros, mégis oly csodás ez a (kéz nem érintette) alkotás. Ember szeme megpihen rajta, de az elmúlást látja csak, a lehullott levélkupacban. Mert a nyarat siratja, s azt hiszi, hogy csak az lehet az élet forrása, de ki ebben hisz téved, én az ősz igen is élek. Ott vagyok minden aratásnál, törött kukoricaszárban. Ott vagyok minden egyes szőlőfürtben, s a pohár mustban is, mi lilára festi a szád. Tarló égetését szemmel tartom, s a kandalló első lángjainál halkan kuncogok. Arra vágyom, hogy többen szeressenek, hogy meglássák Isten milyen tökéletesnek teremtett. Most még itt vagyok, ne várj soká, csak kapj magadra egy kardigánt, hegyet s völgyet mutatom, kidőlt fának tőrzsén forrócsokit ihatunk. Hulló falevél színe az én ékkövem, ebből készítem szíved köré gyűrűmet. Csak akkor búcsúzom, ha a tél erre kér, határán pihenek s téged várlak itt. Budapest, 2023.09.02. Vadász pőre lelke Vadász pőre lelke vágyik, őszi reggelen zsákmányt ejteni. Megy, trappol, kurjongat és füttyent, hogy a fácán röppenjen fel. S mikor megtörténik, a szárnyát kitárja, suhan felfelé, ahol a menny már várja. Durran a puska. Küzdeni képtelen. Fentről holtan hullik le. Vizsla rohan. Szimata nem csal, szájába óvatosan veszi. Majd a gazdája lábához csendesen leteszi. Csak nézi a mozduló kezet, mely dicsérőn simítja fejét. S rögtön tudja, hűsége aranyat ér. Puskapor illata száll tovább, jelezve minden apró vadnak, hogy a a vadász arra jár. S pőre lelke vágyik didergő reggel illatát hazavinni Budapest, 2023.06.26. Kovács Margit: Változó szonett jön a tavasz átöltözik a tél, kopár ágak virágba borulva, és új színeket kap a fakó rét, hajnali ködben illatát ontja. jön a nyár átöltözik a tavasz, a fullasztó napok elől rohan, vízbe menekül, a labda pattan gyerek kacagva utána rohan. jön az ősz s átöltözik a nyár, bimbós ágak kopárrá hullanak, s fakóvá kopik a színes rét, fákról a levelek lehullanak. változik az élet változik minden. állandó örök változó minden.
Nyikus Evelin Izabel versei:
Élet az éjszakába Fut, fut szegény állat, azt se tudja merre vágtat. Bokron át, vizen át, megleli az éjszakát. Sötétségben fényes város, abban van két kantáros. Mindkettőnek van két szép lova. Egyik pej, másik deres, az egyik gyors, másik ügyes. Tágas udvar mélyén, szakajtó alatt két kotlós üli a tojásokat. Az istálló szélén, a kacsák is már alszanak. Róka koma oda oson, de észreveszi, hogy egy kutya figyeli. Sakk matt helyzet, nincs mit tenni, az erdő mélyére kell hát vissza menni. Hoppon maradt a ravaszdi, Máshol kell hát próbálkozni. Molnár Bálint Iváncsa 2024.04.11